Mióta az eszemet tudom, foglalkozom a focival. Ez jelentette nekem a sportot egészen kiskoromtól kezdve, a mai napig. A pályafutásomat egy magyarországi kisváros csapatának utánpótlásában kezdtem meg 6 éves koromban. Nem mondanám, hogy az ország fiatalképzésének elit alakulata voltunk, de utánpótlásban igenis egy jegyzett és jó csapat tagja lehettem. Eleinte nagyon nehezen fejlődtem, annak ellenére, hogy gyermekkori vágyam volt, hogy én legyek az új Dzsudzsák Balázs. Koromhoz képest nagyon magas voltam, a mozgáskoordinációm finoman szólva is hagyott kívánnivalót maga után, nem számítottam sem technikásnak, sem pedig kifejezett gólzsáknak. Nem számítottam tehetségesnek. Egyetlen előnyöm a fizikumom volt, illetve, hogy iszonyat sokat tudtam futni. 

Észleltem, hogy amennyiben nem teszek bele plusz munkát, nem lesz belőlem senki. Bele is álltam az edzésekbe és ennek rendje szerint el is kezdtem fejlődni. Rengeteget gyakoroltam otthon, extra motivációval álltam bele az edzésekbe, a szívemet is a pályán hagytam, ha így tetszik. Ha nem ment a játék, kétszer annyit futottam a meccseken. 

Teltek múltak az évek és egyre komolyabban számoltak velem a csapatomnál. A korosztályomban alapembernek számítottam és rendre lehetőséget kaptam az idősebbek között is. 16 éves koromban már pályára léphettem a felnőtt csapatban is, debütáló meccsemen gólt szerezve. Úgy éreztem végre a helyes útra kerültem. Azonban, ahogyan ez lenni szokott, ekkor jött a feketeleves.

Akkoriban a felnőtt csapat edzője egy volt válogatott játékos volt, aki nem igazán számított a fiatalokra az alakulatában. A vezetőséget pedig teljes mértékben hidegen hagyta az ifi gárda. Egyre csak jöttek a problémák és én már nem élveztem a játékot. Eljutottam arra a szintre, hogy abba akarom hagyni a footballt. El is köszöntem a csapattól, akik nem is igazán hullattak könnyeket az egyik ígéretes tehetségükért. Benne volt a pakliban, hogy már soha többet nem focizom.

Az egyik délután csörgött a telefonom. A bátyám volt az. Azt kezdte el mesélni, hogy ő most igazolt el apukánk szülőfalujának csapatában és nagyon szimpatikus neki. Jó a közösség és lehet élvezni a sportot, igaz csak megye3-as szinten. Azt mondta üljek le a kiscsapat elnőkével és beszéljek vele. Ez így is történt.

Meggyőzött. Azt kértem tőle, hogy minél többet focizhassak és ő ezt megígérte nekem, hiszen az ifi és a felnőtt csapatban is számolt a játékommal. Egy gond adódott. A nevelő egyesületem nagyjából egy átlagos keresetnyi nevelési díjat kért el értem, amit az egyesület nem tudott kifizetni. Megint összeomlottam. Szerencsére nem túl sokáig, hiszen apukám kisegített és kifizette az adott díj felét.

Így már szabad utam volt az új csapatomba.

Hamar beigazolódott, hogy remekül döntöttem akkor, amikor a bátyámmal beszéltem telefonon. Elkezdtem ismét jól érezni magam a pályán és ez a játékomon is meglátszott, csak úgy termeltem a gólokat, gólpasszokat. Eszembe jutott a motivációm és én ismét 200 fokon pörögtem, dolgoztam. Ez aztán egészen addig jutott, hogy 22 éves koromban, 4 évet a kisfalu csapatában bizonyítva, megkeresett egy Nb3-as csapat edzője és én elfogadtam az ajánlatot. Magasabb szinten játszottam, mint valaha. Egyszerre 2 osztályt léptem előre.

És hogy mi lett a vége? Az most az esetünkben, mindegy. Most csak az számít, hogy a kitartásom erejével magasabb szintre jutottam, mint azt valaha reméltem volna.

– Barlangi Balázs –